Akadémiai orvoslás kontra komplementer medicina



Mikor laikusokat látok a Facebook-on (interneten) posztolgatni és szidják az orvostudományt, az oltásokat, a kemoterápiát, és hogy feltalálták a rák 253. terápiáját és csak egy kis C-vitamin, vagy rossz érzelmek, gondolatok feladása kell a boldogsághoz, de azok a fránya dokik nem mondták… bosszankodni szoktam. ’Mert a rokonomat is ezzel öltétek meg’ vagy ’A Pista bácsi is stb’, hangzik az érv..

Persze, mindannyiunknak, aki orvoslással foglalkozunk, el kellene gondolkodni, hogy mi lehet az oka, ezeknek a posztoknak? Mi lehet az oka az alternatív technikák terjedésének? Talán nem megfelelő minőségű és mennyiségű a kommunikációnk? Persze tudom, hogy egy ambuláns rendelésen 20-150 beteg is megfordulhat, de most nem erről beszélek! ’Én vagyok AZ ORVOS és megmondtam’ a hozzáállásunk? Lehet, hogy a betegséget körbevevő valamivel, amit embernek hívnak foglalkozni kéne?

Ugyanakkor, amikor orvos kollégákat látok posztolgatni, hogy így szemét, meg úgy szemét a homeopátia, meg az alternatív medicina, és bárki aki ezt elfogadja, vagy ezzel foglalkozik az született gyilkos, és tudom a kollégáról, hogy nem ért ahhoz a témához (nem tanulta, egy percet nem foglalkozott vele, ki sem próbálta), amiben nyilatkozik, szintén mérges szoktam lenni.

Mindkét oldal szégyeneiről tudnék bőven mesélni. Ami nem az akadémiai orvoslás, és nem az alternatív medicina szégyene, hanem azé az emberé, aki elkövette – akár gondolattal, akár szóval, akár tettel. Persze, szép dolgokról is tudnék mesélni, de azt majd máskor.

Álljunk meg egy pillanatra.

Nem pont az a baj talán, hogy valami ’kontra’ valami más!? 

Soha, semmiképpen nem lehetne szó versengésről. Kit vagy mit akarunk legyőzni? Kit vagy mit akarunk meggyőzni? Kin vagy min szeretnénk felülkerekedni? Kinél vagy minél szeretnénk jobbak lenni? Bárki is csábítgatni akar valakit valahova? Nem lehet, hogy egyik vagy másik, vagy mindkét oldalnak vannak olyan képviselői, akik attól félnek, hogy a másiknak lesz igaza? És mivel neki is igaza lett, ezáltal ő kevesebbé vált? Vagy, ha neki is igaza lett, akkor kénytelen lennék a hiedelmeimből, előítéleteimből feladni?

Ez pontosan akkora butaság, mint annak idején Tesla és Edison vitája volt. Ki a menőbb, ki a nyerőbb? Az egyenáram vagy a váltóáram? Edison rengeteg pénzt ölt Tesla és a nagyfeszültségű váltóáram lejáratásába. Edison kifejezetten veszélyesnek gondolta a nagyfeszültségű váltóáramot, szerette volna, ha a világon mindenhol és mindenütt az egyenáramot használnák. Ezzel szemben Tesla azt mondta, hogy sokkal könnyebb és olcsóbb nagyfeszültségű váltóáramot nagy távolságokra eljuttatni, ráadásul biztonságosabb is. Edison teljesen ellene volt.

Mi lett a vitából? Kinek lett igaza? Teslának vagy Edisonnak? Egyiküknek sem és mindkettőjüknek. Erre volt régen egy remek reklám: ’Cipőt a cipőboltból!’ szlogennel. Az iparban és a városi felhasználás során a váltóáramot használni valóban kifizetődőbb és egyszerűbb, de mégis mindenkinek a zsebében ott lapul legalább kétféle, egyenárammal működő szerkezet is!

Ez a helyet az akadémiai orvoslás és az alternatív (komplementer) medicina viszonylatában. Itt is igaz lesz a ’Cipőt a cipőboltból!’ felkiáltás.

Bárki, aki – akár az akadémiai orvoslás, vagy evidence based medicine elkötelezett híve, akár a természetes, alternatív gyógymódok híve legyen – azt gondolja, hogy egyik technika, vagy megközelítés jobb lehet a másiknál; az óriásit téved!

Bárki, aki ujjal mutogat a másikra téved!

Kedves alternatív medicinát űző kollégák, kedves természetgyógyász kollégák, mindenki, aki ebben a témában meg van győződve az ő egyedüli igazáról, téved. Téved abban, hogy az akadémiai orvoslás gyógyszerei, kemoterápiája és védőoltásai, stb. szemetek és semmire nem való halálos mérgek.

Tisztelt akadémiai orvoslást folytató kollégák, Önök is tévednek, amikor gyógyteákon, homeopátián, diétákon, csakra-harmonizáláson, asztrológiai elemzésen, böjtön, vagy bármelyik nem ortodox módszeren jót mosolyognak, támadják, kritizálják és az adott szakma kimagasló tehetségeit úgy, ahogy van kuruzslónak, vagy félbolond megélhetési bűnözőnek gondolják.

Ahogy az írásom elején említettem, soha nem lenne szabad rivalizálni és lejáratni a másikat. Úgy látszik ezt az óvodából hozott mentalitást néha még 3-4 diploma után sem sikerül levetkőzni. Vagy pont a 3-4 diploma az, ami elhiteti velem, hogy NEKEM van igazam? Bármelyik félnek is legyen sikere egy betegség fölött, nem lehet önigazolás, hogy az én módszerem jobb, mint a másik. A siker azzal egyenlő, hogy hálát adunk annak, akiben, vagy amiben hiszünk, hogy jól vezette a kezünket. Természetesen mindkét oldalnak megvannak a szemen szedett hazugságai és kimagasló eredményeket elérő vívmányai is. (Az is igaz, hogy a törvényi és intézményesített keretek miatt az akadémiai orvoslást jobban védik, és nehezebb a hibákra őszintén rápillantani.)

Ezek miatt kell (kellene) rengeteget, élethosszig tanulni, mindkét oldal résztvevőinek, ráadásul úgy, hogy mindkét oldal technikáit, újításait, eredményeit ismerjék, értsék, tudják… Vagy, csak egy valamiben leszek profi, de akkor másról nem, csak a szakmámról nyilatkozhatok.

Akkor hol az igazság?

Cipőt a cipőboltból. Ismerjem meg és tanuljam meg, hogy az akadémiai orvoslás milyen szempontok szerint, milyen elvekkel dolgozik, a módszereivel mit lehet elérni. Ismerjek meg minél több alternatív (komplementer) gyógyászati technikát és tanuljam meg, hogy melyik milyen elvekkel dolgozik, melyik technika mire való. Mert csak így lehet esélyem arra, hogy annak, akiért az egész küzdelem folyik (a páciens, a betegséggel küzdő, hús-vér ember, és nem beteganyag, vagy diagnózis halmaz, vagy kísérleti nyúl) korrekt választ adhassak a kérdéseire és korrekt terápiát ajánlhassak fel!

Ha nem ismerem egyik vagy másik oldalt, akkor nem nyilatkozhatok róla, már csak azért sem, mert hiteltelenné és nevetségessé válhatok.

Szabad kimondani, hogy nem tudom. Szabad kimondani, hogy nem ismerem a technikát, így érdemben állást foglalni nem tudok.

Valahogy rajtunk (orvosokon) maradt a kényszer, hogy mindenhez kell érteni. De nem lehet!

A pálya mellől bekiabálni nem, hogy nem szabad, de veszélyes is. És ez vonatkozik orvosra, természetgyógyászra, laikusra, családtagra egyaránt. Nem a családtagnak kell adott esetben egyet érteni vagy nem egyet érteni a kezeléssel, hanem a kezelendő személynek.

Hol a megoldás?

’Cipőt a cipőboltból!’

A balesethez nem a kineziológusomat vagy az asztrológusomat hívom, hanem a rohammentőt (persze előfordulhat, hogy a mentőorvos asztrológus is, de akkor sem a születési képlettel fog foglalkozni). Egy akut vakbélgyulladást először meg kell operálni, utána lehet vakarózni, hogy mit, hogyan tovább. Példák sokaságát lehetne felsorolni még.

Ugyanakkor, ha étrendi tanácsra van szükségem, akkor nem az onkológus sebészt fogom megkérdezi vagy, ha elakadtam az életben, akkor sem belgyógyászhoz fordulok (kivéve, ha ért életvezetéshez is), hanem esetleg egy asztrológushoz, kineziológushoz, vagy bárkihez, aki az adott problémán segíteni tud.

Az egyik, vagy másik oldal által kínált módszerek jók egy adott valamire. De azt a megfelelő problémához, megfelelő időben és megfelelő szakembertől kell igénybe venni.

Nem csak emiatt nem lehet rivalizálás a két ’párt’ között, mint ahogy Tesla és Edison mérkőzései is felesleges voltak. 

A legfontosabb, ami miatt semmi szín alatt nincs sem versengés, sem szembenállás a két oldal között (legalább is nálam), az az, hogy mindig a páciens választ terápiát! 

A választás egyik vagy másik irányvonal közül történhet direkt és indirekt módon is. 

A direkt választás alatt az értem, hogy mereven elzárkózik egyik vagy másik technika, terápia elől. Rossz tapasztalat, sikertelen próbálkozás, személyes hitvilág és meggyőződés, elvakultság, sokféle oka lehet. Természetesen a kellő mennyiségű, minőségű félelemkeltés nélküli tájékoztatás kimagaslóan fontos, és hozhat fordulatot is. De előfordulhat, hogy, ha a fejem tetejére állok sem fog belemenni az adott terápiába. Ilyenkor meglátásom szerint nem is szabad erőltetni. Véleményem szerint, ezt a pontot a legnehezebb megtalálni. Kevés és nem megfelelő minőségű volt a tájékoztatás? Időre lenne még szükség? Más terápia irányában kellene gondolkodni?

Az indirekt választás pedig lehet az iskolázottság, szociális háttér, és bizony anyagi helyet által befolyásolt. De lehet pusztán, hogy a betegség lefolyása, gyorsasága miatt kell egyik vagy másik oldal technikájához folyamodni. Egy perforált gyomorfekélyesnek sebészre van szüksége, nem pedig az ego feladására, vagy csakra-harmonizálásra. Ugyanakkor vannak olyan módszerek, ahol fontos kérdés, hogy mennyire képes együttműködni egy olyan terápia esetében, ahol nem csak egy vagy két gyógyszer bevételéről van szó? Milyen mértékben képes részt vállalni a saját kezelésében, gyógyulásában az a személy, akiért a történet szól? Hajlandó-e diétára, annak a precíz betartására?

Bármelyik legyen is az ok, mindig a páciens választ, ha más miatt nem, a kialakult betegsége révén.

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy akár ezt, vagy akár azt az oldalt képviselem, nem mi gyógyítunk.

Hiába vagyok egy profi sebész, valaki, valami mástól függ, hogy az adott műtét során mit tudok kihozni magamból. Hiába vagyok egy profi homeopata, miért van az, hogy egyszer milliméter pontosan megtalálom a kérdéses szert és gyógyíthatatlannak tartott betegségek tűnnek el nyomtalanul, máskor mindent ugyanúgy csinálva sem találom meg a legjobb szert. Miért van az, hogy az egyik személy meggyógyul a kemoterápiától, míg egy ugyanolyan stádiumú és ugyanolyan betegségben szenvedő páciens meg nem? Miért van az, hogy az egyik páciens gyógyvíznek fogja fel a kemoterápiát és mellékhatások nélkül meggyógyul, és miért van az, hogy másik páciens képtelen erre?

Pontosan azért, mert én, mint kezelő, orvos, gyógyító, stb. ’csak’ szemlélője, koordinátora vagyok egy folyamatnak. A legfontosabb szereplő a gyógyulásban maga a páciens és a közvetlen környezete.

Mit gondol a betegségéről? Mit gondol a betegsége okáról? Mit gondol a lehetőségeiről? Mit gondol a felajánlott kezelésről? Milyen hitrendszerrel rendelkezik? Mennyire vonható be a kezelésbe? Milyen típusú, lefolyású a betegsége? Hogyan vélekedik a közvetlen környezete? Mennyire és hogyan folynak bele a kezelésekbe? Mennyire rugalmas? Mennyire képes változni?

Pontosan ezek miatt nem lehet pálcát törni a kemoterápia és az antibiotikumok felett; ezért nem lehet isteníteni az alternatív technikákat; de fordítva sem. Aki ezt megteszi, az pusztán ’csak’ a páciensét, betegét hagyta figyelmen kívül.



Dr. Antal Péter Miklós

Megjegyzések