2013. március 4., hétfő

Ürruha 2000 Bt.



Éppen hazafelé tartottam kocsival. A munkahelyemről kocsikáztam haza. Csütörtök volt. Valahogy, úgy 10 felé járhatott az idő. Nem, nem dolgoztam ilyen sokáig. Egy kis összejövetel volt bent. Van egy kis csoport, akikkel rendszeresen összejárunk énekelni, mantárzáni, megtestesült és már test nélküli Mesterekről szoktunk beszélgetni, tanításokat hallgatunk, meditálunk. A gondolataim még most is ott járnak. A meditácó most nagyon jól sikerült. Meditáció… Nem is tudom pontosan mi is az és hogy hogy kell csinálni. Az biztos, hogy valami történt, mert a 20 percet ötnek sem éreztem. Gondolataim még most is ott járnak. Néha elkalandozok, hogy a következő nap milyen teendőim is lesznek… Kedves kis kocsimmal, közösen baktatunk haza. 
Már a jól megszokott utcában vagyok. Mindkét oldalon itt-ott parkoló autók. Lassan jövök. Lassan szlalomozunk együtt. Ragacsos lett az idő. Nem is értem… Ólomlábakon gurulunk előre… Mindjárt otthon vagyok… A sárgás fénycsóvában, amit az autó fényszórója terít elém, mint egy szőnyeget, egy állatka sem szalad keresztül. Még egy parkoló autó, majd még egy. Egy jobbról, egy balról...

Egyszer csak feltűnik egy pár fényszóró szemből. Hmmm. Ilyen is ritkán szokott lenni, hogy ekkortájt valaki szembe jöjjön. Nappal sem gyakori, nemhogy éjjel! Lassan jön ő is. Nem siet. Vagy csak keresnek valami, vagy valakit. Lassan megyek én is. Az én oldalamon nem parkol senki. Most csak a túloldalon áll egy-két autó. Akkor jó, gondolom, mehetek előre, nem kell elsőbbséget adnom. Mindketten lassan gurulunk. Széles a szembe jövő autó, biztos valami új, nyugati típus lehet. Ahogy közelebb érünk egymáshoz, meglátom az autó jellegzetes hűtőrácsát. De a szembe jövő fittyet hányva arra, hogy neki kéne lehúzódnia és megvárni, míg elmegyek, átjön az én oldalamra. Lassan gurulunk. Nincs kedvem megállni. De neki sincs. Lassan gurulunk. Végül mindketten megállunk szinte egy-vonalban egymással, mellette még egy parkoló autó. Benézek a kocsiba, próbálok szúrós tekintetet vágni, de mit sem számít, mert az ablak le van sötétítve és az utca gyengécske fénye nem elegendő, hogy átlássak rajta. Csak valami homályos mozgolódást látok odabent. Csak nézek befelé…

Éppen megfogalmazódna bennem egy „Az anyádat, te hülye, hát azt gondolod, hogy tiéd az országút, és mindenki mást, csak úgy ledúrhatsz…” kezdetű mondat, amikor iszonytató csattanást hallok. Bután nézek magam elé. Nem értem. A kocsi meg sem rázkódik, csak a fülemben cseng még a csattanás éles hangja. Ahogy koncentrálok magam elé, hogy felfogjam mi is történik, még érzékelem, hogy a másik kocsi szép komótosan továbbgurul. Túl sokra, a hosszú perceknek tűnő gondolkodás alatt sem jutottam. Itt az ideje, hogy tovább álljak. De semmi nem történik…

A kocsi motorja jár. Ez az összetéveszthetetlen boxer motor hang. Kicsit távolabbról hallom, mint illene, de hát akkora csattanás után, nincs mit csodálkozni. De mégsem történik semmi. Kezem mozgatnám, de nem érzem, hogy mozog. Hiába teszem a kormányra, vagy a sebváltóra, nem történik semmi. Minden olyan fura. Nem értem. A bennem lévő kis feszültséget és értetlenséget leszámítva könnyednek érzem magam. Biztos még a meditáció hatása…

Hirtelen belém csap a felismerés. Lelőttek…

Neeeeeeeee. Szinte filmbe illő jelenet, de most mégsem az. Meghaltam. Illetve…nem!, a fenét! Dehogy haltam meg, csak, csak… ööööö… nincs uralmam a testem felett. Semmi sem változott, semmi, mindent remekül érzékelek, látok, hallok, sőt. Én, én vagyok, ez sem veszett el. Gondolkodom, érzek, érzékelek. Csak éppen a testem felett nincs uralmam. Ne, óóó ne. Kérlek Istenem, ne hagyd. Test nélkül, hogy fogok tenni, alkotni, hogy fogom megteremteni mind azt, ami idebent van, mind az, ami bennem van és csak arra vár, hogy megformáljam, kigondoljam, létrehozzam. Úgye neeeem. Ez valami rossz tréfa lehet. Ugye nem azt mondjátok, hogy most mindent kezdhetek elölről. Jön a jó kis felejtéses sztori, meg hogy várakozni kell, ott ahol nem ismerik az idő fogalmát, neeee, ez valami vicc. Nem akarom, nem. Megint várni, amíg újra megfelelő szülőket találok, akik fejlettségük, szeretetük, tenni vágyásuk által vezérelve, abban a nem mindennapi csodában részesítenek, hogy kapok egy testet. Hehehe – futott át kis kuncogásként az agyamban, mellesleg miközben ők, ott ketten, roppant jó érzik magukat. Enyhén abszurdnak tűnt már maga a megszokás által vezérelt szóhasználat is. ’Átfutott az agyamon…’ Mármint, a micsodámon??? Ugye ezt senki nem gondolhatja komolyan. Azon a marék hús, ideg, és vér cafaton, amelynek egy része a jobb hátsó ablakon csordogál le szép lassan. Ezen persze semmi nem futhat át. Vagy csak egy bizonyos dolog, ami ezt okozta. Ez tuti valami vicc. Még a humorom is megmaradt. Pedig ennek nem így kéne lenni… Vagy mégis? Most akkor ki is vagyok valójában? A testem? Vagy valami más? De ha nem a testem, akkor mi? Ha a testem, akkor nem kellene, hogy itt monológot folytassak magamban, pláne úgy, hogy közben kiröhögöm magam, a helyezet abszurdságából és a megszokott szóhasználat által keltett irreális képen. Ha nem a testem vagyok, - már pedig nagyon úgy tűnik, hogy nem az, ugyanis ebben a formában elég szánalmasan festek, lógó fél fejjel, élettelenül – akkor mi? Mindenképpen több a testemnél. De ezt az átverést. Ezt miért, de most komolyan, miért nem éreztem át jobban? Ez igen is felháborító! Hogy is azonosíthattam magam a testemmel. Ez a két valami össze sem hasonlítható egymással. Persze a test fontos, nagyon is fontos, de hát ez azért mégis csak sok. Na, de hol is tartottam?

Ja igen, éppen sajnáltam magam, hogy meg kell várni, míg felnövök és ’szerencsék’ sorozatán keresztül kell átesnem, hogy minden rendben menjen. Hogy pl. ne üssenek el idő előtt. Ne legyek háború, természeti katasztrófa, egy eszement öngyilkos merénylő, járvány, éhínség és még ki tudja mi minden borzalom áldozata. Összehozzon a ’szerencse’, azokkal az emberekkel, tanárokkal, tanítókkal, mesterekkel, főnökökkel, barátokkal, kollégákkal, barátnőkkel, ismeretlen ismerősökkel, akik segítik életemet, és amíg nincs elegendő erőm, bátorságom, addig bátorítgatnak, nevelgetnek, és táplálják a bennem - és mindenkiben benne rejlő - Örök Fényt, hogy a környező sötétség ki ne oltsa azt. Neeem, neeem és neeem, ezt nem akarom újra végigcsinálni. Ez, ez valami tévedés lehet. Hisz oly sok még a teendő, és már eddig is annyi mindent elpazaroltam. Időt, energiát, szót, gondolatot. Az egészségemre is vigyázhattam volna jobban. Hogy egészen pontos legyek, a testemre. Mert az most már teljesen biztos, hogy egy ponton túl – ehhez a hús-vér, mesterien megalkotott és személyre szabott, hiperérzékeny, és fantasztikus regenerációs képességgel rendelkező, 1981-es modellű, kényelmes és vicces űrkabáthoz – sok közöm nincs. Pontosabban van közöm. Azaz, hogy egész pontos legyek, nincs közöm. Nahh… Közöm van hozzá, de nem ÉN vagyok. Én ’lakom/laktam’ benne, és mi lakunk benne, ki-ki a saját kis divatos űrruhájában. Mi kaptuk a finomenergetikának, pszichikumnak, feladatoknak, Selfnek, érzelemvilágnak, cselekedetekhez mérten, de csak kölcsönbe és átmeneti időre. Mindenkinek ott fityeg a kabátka ujjába bevarrva, hogy: „Kölcsönzés lejárta: XXXX. év, XX hó, XX nap, X óra X perc. Megjegyzés: Feladat nem teljesítése esetén sincs kibúvó. A fent megadott időpontban a raktárba mihamarabb visszaszolgáltatni szíveskedjék teljes körű átvizsgálás, szervizelés és fejlesztés céljából” Kösz, hogy gondoltatok erre, de mi van, ha maradnék, mert még jól esik? – gondoltam.  „Különös indokkal, extrém körülmények között, az Égi Szkafander Felügyelő Bizottság jóváhagyásával tovább használható. Ezen engedmények célja az esetek nagy részében a figyelemfelhívás a kölcsönzési idő végességére.” Szóval így állunk. Remek. És akkor most mi lesz?

Remélem, van itt a közelben valahol egy „Űrruha 2000 Bt.” bolt, akik vállalnak egyedi tervezést is és precíz a kivitelezés, gyors a szállítás. A franc, még a google-ban sem tudom megnézni. Mellesleg nem ártana, ha boltos kisasszony rendelkezne némi parapszichológiai képesítéssel, akkor talán nem rémülne halálra, amikor belibegek a boltba leadni a rendelést, persze csak azután, miután észrevett. De, ahogy végiggondoltam, tudtam azonnal, hogy ilyen bolt, vagy ehhez hasonló nincs a Földön. Ilyen ruhához, csak úgy hozzájutni nem lehet.

Ez nem járható út. De kéééérlek Istenem, ne hagyd, nem akarom elölről kezdeni. Inkább megfogadom, hogy jó fiú leszek és nem pazarlom az időmet felesleges dolgokra, jót cselekszem és vigyázok magamra. Vigyázok erre a testre is, mert óhhh, Istenem ez nagyon értékes. Persze, persze, tudtam én ezt, valahol legbelül, de átérezni, nem éreztem át soha. De, de, tudtam… És hallgatni fogok a Szavadra, és nem hagyom figyelmen kívül a Figyelmeztetéseidet. Fejlesztem magam, törekvésem Hozzád szüntelen lesz. Időt fordítok arra, hogy megtanuljam értelmezni az útmutatásod. Kevesebb Tv-t nézek, vagy ha már nézem, akkor azt értő szemmel és kutató figyelemmel teszem, nem pedig lankadt, egykedvű, ostoba lustasággal, csak, hogy a páromhoz ne kelljen szólni. Kevesebb pótcselekvésem lesz, amit eddig arra használtam, hogy a Te, minden fül számára jól hallható hívó szavadról eltereljem a figyelmem. És, ha jót tenni nem tudok, akkor legalább nem fogok ártani magam körül. És, és azt csikkeket sem fogom szétdobálni, és a néninek átadom a buszon a helyem, és a kíntól verejtékező kezdő pénztárost – aki tudatában van annak, hogy az ő képzetlensége miatt torlódott fel a sor, de mégis, bár képességei messze túlszárnyalják ezt a munkakört, mégis eljött éhbérét dolgozni, gondolván azt, hogy ő amúgy sem jó semmire – nem ordítom le, és nem alázom meg számlaírási képtelensége miatt, sőt, nem hogy nem alázom meg, még csak rosszallóan sem fogok rá nézni, hanem, tudod, egy bátorító kedves mosolyt fogok küldeni felé, jó, jó? És, és az állatokat sem fogom bántani. És az önsanyargatásról is leszokok, és helyette inkább építő gondolatokra nevelem át magam. És a munkámnak is örülni fogok, mert van, van hol dolgoznom és még meg is élek belőle valahogyan, de van, és van lehetőségem tenni, alkotni, és bárcsak ne a kocsmába mentem volna le munka után, hanem haza a családomhoz, a fiamhoz, akire büszke vagyok, de soha nem mondtam neki. A feleségemhez, aki a legcsodálatosabb asszony a világon, akit pont mellém, ebbe a helyzetbe szánt az Ég, elmondanám neki, hogy szeretem, nem, nem is, inkább azt hogy SZEEEREEEETEEEEEM. És nem csak evéssel, alvással, szexszel, tv bámulással tölteném az időmet. Hanem nekiindulnék. Szépen apránként megvalósítanám mindazt, ami bennem van. Mind azt a sok-sok mindent, amiből eddigi röpke életem alatt csak a felszínnek pici részét láttam meg, mert soha nem érdekelt jobban. Nem, ez így nem igaz, érdekelt, érdekelt mindig is, csak…, csak… Mindegy, de nekikezdenék. És szépen apránként megismerném magam, a képességeimet és tennék, alkotnék, sok- sok jót. Hisz, anyám is mondta mindig, hogy „Fiam csodálatos hangod van.” Édesanyám, Drága Édesanyám. Idejét sem tudom, hogy mikor hívtalak fel telefonon. Ugye jól vagy, ugye… ugye… ugye nem leszel… nagyon… … … bánatos miattam, hiszen Te mindig hittél bennem. És Te, Édesapám, szeretlek Téged is. Jajjj, mondasz már butákat, dehogy haragszom Rád, hogy haragudhatnék… hiszen Te… hiszen TI kellettetek ahhoz, hogy megszülethessek. És igen, a környezetemet is átformálnám. Át én. Jobbá teszem, hiszen, ha bennem elindul a változás, akkor a környezetemben is. A környezetem is csak a bennem lévő dolgoknak, a környezetem is csak a saját magam tükröződése. És Istenem, mennyire látom már, hogy a boltos néni kedvetlensége, az én kedvetlenségem volt. Miért is nem tudtam egy mosolyt küldeni felé?! És nem akarom majd más kárát, és nem…és nem… és NEEEEEMMMM… Hiszen annyi csoda van bennünk, annyival többek vagyunk, mint ez a test, ez a drága test, amire nagyon kéne vigyáznunk, hiszen ez a földi életünk, cselekvőképességünk, fejlődésünk kulcsa. Enélkül itt a Földön, csak kósza gondolatok vagyunk csupán, tehetetlenül testre várva. Itt az ékes bizonyítéka mindennek, itt, MOST, ÉN vagyok a bizonyítéka. Remélem a mentőorvos, aki egy pár óra múlva megállapítja a test végleges használhatatlanságának az időpontját, remélem legalább ő nem fog sajnálni. Mert neki tudnia kell, neki tisztában kell lennie azzal, hogy ez csak a test. Hiszen ő annyi ilyet látott már, és látta az ellenkezőjét is számtalanszor. A születés csodáját. Neki tudnia kell, ugye??? Neeeeekiiiiii, tudniaaaaaaaa, keeeeeeeeellllllll……

Semmi válasz. Senki sincs, aki feleljen.

Még mindig hallom az autó hangját. És ahogy lassan elgurulunk egymás mellett, benézek a lesötétített üvegen. Éppen megfogalmazódna bennem „A fene vinné, az ilyen hülye…” kezdetű mondat, amit magam sem tudok, hogy miért nem gondoltam tovább. Egy pár pillanatig egymás mellett állunk, valami mozgolódást látok az ablakon átszűrődő derengésben, majd mindketten békésen továbbgördülünk. Nekem olyan fura érzetem van, a szívem is hevesen dobog és bizarr gondolatok tolonganak a fejemben. De ahogy ezen gondolkodom, már haza is értem. A cica vidám nyávogással üdvözöl, ahogy kiszállok a kocsiból. Lehajolok és megvakarom lüke kis buksiját. Nah, valami nagyon finit kapsz vacsira – gondoltam. Egy percre még visszanézek a kicsi-kocsi vidám kis alakjára, nagyot sóhajtok, majd versenyfutás a cicával az ajtóig… Ismét Ő győzött. Viccelsz? Négy lábbal…

Budapest, 2009.
Dr. Antal Péter Miklós 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése