Az integratív orvoslás nem csak a
testet és annak elváltozásait szemléli, hanem megpróbálja ezeket a testi
kórságokat a megbetegedett ember
lelkületével és gondolkodásmódjával is összeegyeztetni; vagyis folyamatosan
kutatja azt, hogy túl a genetikai örökléshajlamon, a testi és a környezeti
tényezőkön, milyen faktor lehet az illető érzelmi és tudati hozzáállásában, ami
az adott kórképhez vezetett.
Ebben az írásban alapvető élettani, kórélettani tényeket (laikus
számára is egyszerűen, érthetően), valamint
a mindennapi beszélgetések során elhangzott véleményeket és az abból levont
következetéseket igyekszem bemutatni. Ez nem valahol egy messzi-messzi
galaxisban vagy a tengerentúlon történik, hanem ITT és MOST, hús vér
magyarokkal, honfitársainkkal, anyukáinkkal, apukáinkkal, gyerekeinkkel.
A test
A testnek, mint fizikailag jól jellemezhető képletnek konkrét kitapintható határa van. Ez a bőr.
Orvosilag és a test egészsége szempontjából a bőr az úgynevezett ’első
védelmi vonal’. Ezt legtöbbször és a legtöbb helyen ezzel a
kifejezéssel tanítják. Ezt védeni kell.
A testen számos nyílás található – száj, orr, szem, fül, stb. – egészséges
esetben, szám szerint kilenc darab nyílás. Ha
nem védem a bőrömet, vagy a nyílásokon kontrollálatlanul mindent beengedek,
akkor annak végzetes következményei lehetnek.
Gondoljunk csak bele, hogy egy égési sérülésnél – annak
kiterjedőségétől függően és túl az egyéb nehezen uralható problémákon, mint pl.
folyadék, ionvesztés és fájdalom – az egyik legnagyobb gondot a kórokozókkal
szembeni védekezés jelenti. Ha – többek között – ezt nem sikerül uralni,
veszett játszma. De ugyanez igaz lehet egy látszólag egyszerű vágott, vagy
szúrt sebre, amire az illető azt mondja, hogy „Jól vagyok Doktor Úr, csak hetek
óta nem gyógyul!” Mik ellen védekezünk? Olyan természetes, a
mindennapokban jelen lévő, tömegesen előforduló, adott esetben a biológiai
körforgás szemszögéből lényeges és fontos, de a szerzetben csak részben vagy
egyáltalán nem kívánt jelenségektől, amiket kórozóknak nevezünk. Az,
hogy védekezem velük szemben egyet jelent csak, a józanész meglétét. A védekezésem ellenére még szerethetem őket
sőt, tolerálhatom őket sőt, megérthetem szerepüket és létük lényegét, ezért
felfogom azt is, hogy nem feltétlenül tennék jót magammal és környezettemmel,
ha őket teljesen eltüntetném környezetemből. Gondolok itt természetesen
arra, hogy a túlzott sterilitás, a ’mindent
ölő’ szappan és fertőtlenítő szer legalább akkora egészségügyi kockázatot
jelent, ha nem nagyobbat, mint a korokozók jelenléte. Lehetek liberális a
kórozókkal szemben, de ha többet engedek be a kelleténél az az egészségem
rovására mehet. A feltételes mód jelentősége majd később kiderül. De lehetek
szélsőségeses radikális az irtással szemben, miszerint az összeset – azokkal a
mágikus szappanokkal és fertőtlenítő szerekkel, melyeket Sanytól kaptam – el
kell tüntetnem. Ennek is komoly egészségügyi következményei lehetnek.
A bölcs nagymamák – és az enyém
is ilyen, sokszor mondták, hogy egy gyermeknek bizonyos mennyiségű koszt meg
kell ennie, hogy erős és egészséges legyen. Egyre több kutatás jelenik meg
azzal kapcsolatban, hogy a túlzott fertőtlenítés és a túlzott tisztaság
egészségügyi kockázatot jelent és bizony összefüggés van számos betegség –
asztma, allergia – a túlzott tisztaság között.
Ha a szánk olyan funkciót lát el, mint egy ’pöcegödör’, vagyis
kontrollálatlanul, minőségi és mennyiségi korlát nélkül mindent beenged és
elnyel, akkor ennek legtöbben tudják a következményét. Nem csak a
vízszintes méretek kezdenek el dominálni az egyénnél, hanem akár életveszélyes
méreganyagok, toxinok és kórokozók kerülhetnek be a szervezetbe.
Ha az érzékszerveink felett nem gyakorlunk kontrollt, és szemünkkel
mindet megnézünk, fülünkkel mindet meghallgatunk, éjjel nem hagyunk az érzékszerveinket
és agyunkat kellő ideig pihenni, megzavarodhatunk. Az alvásmegvonás egy
komoly kínázás forma volt – remélem csak – régen. Igenis kell és szükséges az
információs áradatban a képek és hangok között szelektálni. Igenis helyén való,
hogy nem nézek meg minden műsort a TV-ben és nem hallgatok meg mindent a
rádióban. Itt is válogathatok. Még.
Az alsó testnyílások
kontrollálására éppen egy rövid gondolat erejéig térnék ki és továbbra is
szigorúan orvosi szemmel. Mindannyian tudunk a szexuális úton terjedő
betegségekről és sajnos – az össz esetszámot nézve, viszonylag kevés kivételtől
eltekintve – ez bizony a kontroll hiányának tudható be. Kedves emlékű urológia
professzorunk mondta előadáson és gyakorlaton, hogy: „Ne dőljünk be a páciensnek, mert azt a jakuzziban és szaunában nem
lehet elkapni.”
„A végbélnyílás pedig szigorúan csak kijárat, hogy egyértelmű legyen a
dolog.” – fogalmazott szűkszavúan boldog emlékű háziorvos nagyapám. Sajnos arról a tényről csak akkor értesül
az érintett fél, hogy az OEP nem finanszíroz annyi kedvezményes, háziorvos
által felírható pelenkát, ami egy felnőtt ember, méltóságteljes, viszonylag
tiszta és élhető életéhez elegendő lenne, amikor már késő. Ekkor a túlzott
liberális szemlélet semmilyen módszerrel nem orvosolható, még akkor sem – hogy
csak a nagyokat idézzem: „Szívesen
visszaforgatnám az idő kerekét.” Ha
kontroll nélkül beengedek bárkit és bármit oda, hova az a valami nem való,
akkor annak – akár – maradandó és helyrehozhatatlan következményei lehetnek. Természetesen
nem az ilyen jellegű szexuális együttlétet kedvelők felett törtem pálcát, távol
álljon tőlem. Sőt elfogadom és adott esetben meg is értem. Egyáltalán nem
zavar, hogy a hálószobában mi zajlik, de orvosként mikor látom a könyörgő vagy
felháborodott szempárokat, hogy „Doktor Úr, értse meg, nem elegendő az, amit
felírt!”, vagy rosszalló hangvételben „Bezzeg a régi orvosok megértőbbek
voltak…” Erre én azt tudnám mondani, hogy „Kérem Önöket értésék meg, hogy nem
nem akarok segíteni, hanem a segítségem eddig terjedhet, mert ha többet írok
fel, mint amit lehet, akkor a büntetést nekem kell kifizetni az OEP felé.”
Persze, megértés ritkán születik.
Korábban írtam a bőrről, mint
első védelmi vonalról. Ha ez sérül, akkor több kórokozó juthat a
szervezetünkbe, mint kellene, de ha jól
és egészségesen működik a belső szelektáló rendszerünk, ami válogatni és
dönteni képes az odavaló, saját, fontos sejtek között és az oda nem való, a
szervezet részét vagy egészét veszélyeztetni képes, behatolók között, akkor még
nincs minden veszve. Itt érkezünk el a test védelme szempontjából az
úgynevezett ’második védelmi vonalhoz’,
az immunrendszerhez.
Az immunrendszer egy hatalmas halmaz, amiből számos elemet
ismerünk, de számos faktor és folyamat pontos leírása még hiányzik. Azóta, hogy
szép emlékű nagyapám szigorlatozott immunológiából, és azóta, hogy én
szigorlatoztam immunológiából számos folyamat megértése és leírása
megváltozott, pontosabb lett és vannak korábban fontosnak gondolt elméletek,
melyek ma már nevetségesnek tűnnek. Számos tényezőt ismerünk az
immunrendszerből: például a nyirok utak, nyirokcsomók, lép, csecsemőmirigy,
csontvelő, bélrendszerben lévő nyirok plakkok, fehérvérsejtek, hogy csak a
legáltalánosabbakat említsem. Egészen pontosan ismerjük a fehérvérsejtek
képződésének és érésének – fejlődésének mechanizmusát, egymás közötti kölcsönhatásaikat.
Kedves laikus olvasók kedvéért a pontosabb megértésének érdekében egyszerű
modellt fogok használni a működés leírás során.
Nézzük csak a fehérvérsejteket. Sokszor laikus páciensek számára nem egyértelmű
– bár általuk is napi rendszerességgel használt fogalom az immunrendszer – hogy
mit is jelent mindez. Az érthetőség kedvéért – bár egy hatalmas, kiterjedt és
bonyolult rendszerről van szó –, érdemes lehet egyenlőség jelet tenni az
immunrendszer és a fehérvérsejtek között. Ennek jelentősége abban is érthető
lehet, hogy egészen pontosan az immunrendszerből csak a fehérvérsejteket tudom
számszerűen és biztonsággal mérni – rutin vérvétel során (tisztában vagyok a
komplement rendszer fontosságával és az egyéb faktorokkal, immunglobulinokkal,
de ennyire nem szeretném bonyolítani a mondandómat).
Egy kis eszmefuttatás a rendszer
nagyságáról és komplexitásáról. Egy felnőtt embernek átlagosan 4,5-5,5 liter
vére van, ez 4.500-5.500 ml. Egy milliliter vérben 3.800.000-10.800.000 db
fehérvérsejt van (labortól függően kerül meghatározásra a normál tartomány,
eltérések lehetnek az ismereteik és a leírtak között). Vagyis a teljes keringő
vérmennyiségben 5.500 x 10.800.000 db fehérvérsejt van. De ez az összes
fehérvérsejtnek pusztán az 5-7%-a, ugyanis a többi az érpályán kívül
tartózkodik. Vagyis 5.500 x 10.800.000 x 1,95 db fehérvérsejtünk van. Ez
megközelítőleg 115.830.000.000 (115,83 milliárd) db fehérvérsejtet jelent. Óriási
szám, tekintettel arra, hogy egy átlagos ember megközelítőleg 100.000 milliárd
sejtből áll, ez megközelítőleg 1000-szer több, mint a Tejútrendszer összes
csillaga[1].
Megközelítőleg 1 cm3 nagyságú
térben 1.000.000.000 (1 milliárd) db sejt fér el. Vagyis 115,83 cm3
azaz valamivel több, mint 1 dl nagyságú
tér kellene ahhoz, hogy a fehérvérsejtek számának megfelelő teret lefedje.
1 sejt tömeg megközelítőleg 1
nanogramm[2].
A fehérvérsejtek tömege így, megközelítőleg: 115,83 gramm. Ez annyi, mint kb. 40 db kockacukor tömege. És ez csak az
immunrendszernek azon parányi része, amit a rutin vérvétel során meg tudok
mérni.
A fehérvérsejteket, ha egy
egyszerű séma szerint szeretnénk leírni, akkor három csoportot tudunk
elkülöníteni: ’Távfelügyelet’, akik
folyamatosan őrjáratozva ’szólnak’ a másik két társaságnak. Ők pedig az ’Őrző-védő Egység’ és a ’Takarító Brigád’. Vagyis az
immunrendszer és azon belül a fehérvérsejtek egy az egészségünkért felelős és
azt felügyelő ’Őrző-Védő-Takarító Brigád’.
Aki tanult egy kis biológiát a
gimnáziumban vagy a szakközépiskolában az pontosan tudhatja, hogy ha az
immunrendszerben valami rendellenesség lép fel, akkor betegség üti fel a fejét.
Aki tanult egy kis biológiát, az pontosan tudja, hogy a legjobb szándékkal sem nevezhető az ’Őrző-Védő Egység’ munkája
humánusnak, mert válogatott és meglehetősen hatékony eszközeik vannak arra,
hogy a betolakodókat, kórokozókat, működésüket ellátni nem tudó, vagy kiöregedő
sejteket kiiktassák a rendszerből. És ez így jó, ez az egészségünk alapja.
Itt egy kicsit még időzzünk el. Több olyan tényezőt említettem, ami ellen az egészséges
immunrendszernek fel kell tudnia venni a fonalat.
A kórokozók
Lehet baktérium, vírus, gomba és
parazita. Ezek olyan élőlények (bár a vírus önmagában nem tekinthető élő
egységnek, hiszen egyetlen egy programja van, az pedig a szaporodás és ennek teljesítéséhez
is ’segítségre’, egy úgynevezett gazdasejtre van szüksége), amelyek egy saját meghatározott program szerint, a
saját ’érdekeiket’ ’szem’ előtt tartva egy
másik élő szervezet rovására próbálnak tevékenykedni. Ezek az élőlények
csak az adott szervezet szemszögéből tekintendők károsnak, ugyanis számos
baktérium, parazita, és gomba fontos biológia szerepet tölt be Földünkön. Éppen
ezért ezek maradéktalan kiirtására egy-két elfuserált reklámon kívül senki nem
törekszik. Ugyanakkor arra is kíváncsi lennék, hogy spanyol nátha idején ki-ki
hogyan reagálta volna le az alábbi mondatot, a kedves doktorától: „Ne aggódjon Kedves, csak egy kis
vírusfertőzés. Pár nap alatt vége.” Azzal is tisztában vagyok, hogy vannak
olyan elméletek, bizonyítékok, melyek arra világtanak rá, hogy az ember
fejlődése szempontjából, a mostani bélflóránkat alkotó hasznos baktériumok
valamikor külső kórokozók lehettek.
Mindezek ellenére senki nem nyalogat Antraxot, vagy nem szívesen megy
Ebola sújtotta vidékre, mondván, hogy majd csak sikerül valahogy integrálnom
ezeket a kórokozókat, hiszen év tízezredekkel korábban is sikerült.
A feladatukat ellátni nem tudó, hibás működésű sejtek
Ezek a daganatok. A
szakzsargonban szoktuk őket mindenféle névvel illetni, leginkább két csoportot
különítünk el egymástól, a jó-, és a rosszindulatú daganatokat. Az örvendetes
tény az, hogy, ha mikroszkóp alatt megnézem őket, akkor nem látok mást, mint valahogyan működő sejtek halmazát,
melyek sokkal gyorsabb ütemben osztódnak, mint kellene. A valamilyen működésük,
leginkább a semmilyen működés. Nem elég,
hogy gyorsan vagy gyorsabban osztódnak, mint a jól működő egészséges társaik,
ráadásul még a normál feladataikat sem tudják ellátni. Ezek a sejtek
kicsit, alig-alig vagy egyáltalán nem hasonlítanak a kiindulási szövet
sejtjeire. Mindenesetre ezek a sejtek semmiképpen nem rendelkezhetnek
indulattal, sem jóval, sem rosszal. Elég gond az, hogy többen vannak, mint
kellene, és még a feladataikat sem tudják ellátni.
Ha a korábban említett
’Őrző-Védő-Takarító Brigád’ sérül, számos más betegség is kialakulhat.
Abban az esetben, ha az ’Őrző-Védő-Takarító Brigád’ nem tud különbséget
tenni az idegen és a saját sejt között, és a saját sejteket is megtámadja,
ismét betegség üti fel a fejét. Végtelenül leegyszerűsítve, ez a
betegségcsoport lesz az autoimmun betegségek csoportja, amikor saját
vesesejtek, saját ízületi sejtek, saját pajzsmirigy sejtek, stb. ellen az
immunrendszer riadót fúj és elpusztítandónak kezeli.
Abban az esetben, ha az ’Őrző-Védő-Takarító Brigád’ túlreagál, egy
olyan ingert, ami a mindennapokban ott van, ami egy teljen megszokott
hétköznapi inger, akkor jön az úgynevezett allergiás betegség. Egy
virágpollen, egy porszem, egy madártoll egy teljesen megszokott, hétköznapi, a
mindennapjaink részét képező inger, melyre akár sokan allergiások lehetnek.
Ilyenkor az immunrendszer nem tud helyesen reagálni, ’alul’ kéne, hogy
reagáljon, de e helyett egy túlzott reakciót mutat.
Ebből is látszik, hogy testi szinten is komoly jelentősége van a
különbségtételnek, jelentősége van annak, hogy az szervezetünk el tudja
különíteni, hogy mi az, amire ad egy helyes reakciót, mi az, ami ellen
’támadást’ indít és mi az, amit ’megtűr.’
Lelkület – érzelmek és gondolkodás
Szinte minden nap előkerül
egy-két ’favorit’ téma a rendelésen. Sokszor emlegetik a pácienseim a szeretet-gyűlölet, pozitív gondolkodás-negatív gondolkodás, agresszió-jóság témákat.
Sokan védekezésül el is mondják: „De hát én jó vagyok.” Hiszen én
„szeretetteljes vagyok.” Mégis beteg lettem.
A pozitív gondolkodás és a mindent befogadó ezoterikus szemlélet
mostanra sejtetni véli, hogy legalább akkora kárt okozott és okoz folyamatosan,
mint amekkora jótéteménye lehetne.
A bensőséges beszélgetések
hatására döbbenten észlelem, hogy pácienseim számára mit jelent egy-egy olyan
fogalom, mint a szeretet, pozitivizmus.
A szeretet témájában
Nem hallottam még egy páciensem
szájából sem jó megfogalmazását annak, hogy mi az a szeretet. Mi az? Tényleg kérdezem, Ön szerint mi a szeretet?
Pedig emlegetjük, kimondjuk, akár naponta többször is. Hivatkozunk rá, emlékeztetnek rá bennünket, hogy ennek az elvnek mentén
kéne éljünk. Sokszor hivatkozási alap és kirekesztés oka, hogy ha nem vagy
szeretetteljes. Mégsem tudom jól megfogalmazni – Önök meg tudják?
Jómagam is onnan indultam, hogy
először azt tudtam beazonosítani, hogy mi NEM a szeretet.
Szinte kivétel nélkül
visszaköszön pácienseim révén az a gondolatiság: „Akkor vagyok szerethető, ha mások igényét szolgálom.” „Akkor vagyok
szerethető, ha jófiú vagy jó kislány vagyok, ha nem kérdezek, ha csendben
vagyok, ha nem szólok semmiért, ha okos vagyok, ha … ha nem mondok nemet.”
végtelen a sor. Sokan bevallják, hogy ha nemet mernek mondani, akkor számos
ember számára az ő szerethetőségük megszűnt.
Sokszor elfeledkezünk arról, hogy
kapcsolataink révén egymásra hatásnak vagyunk kitéve. Sokszor elfeledkezünk
róla, hogy lehet, hogy a szeretetem nem
mindenki felé egyforma és ez így rendjén is van.
Az egymásra hatásról
Mindannyian, mint emberi lények
komoly beleérző és megérző képességgel rendelkezünk. Abban jelenetős eltérés
adódik, hogy van, akit érdekel ez a téma, van, aki tagadni fogja, van, akit
pedig arra ösztönöz, hogy ezen képességét fejlessze. Akár hogy is, de mindannyian egészen icic-pici korunk óta értjük
a metakommunikáció nyelvét, értjük a testbeszédet, értjük a mimikát és a
különféle tekinteteket. Az persze előfordulhat, hogy nem szeretnénk érteni,
mert a megértés hozta felismeréssel nem tudok mit kezdeni, vagy nem tanítottak
meg arra, hogy mit kezdjek vele, vagy nem akarok semmit kezdeni.
Mégis ’éles helyzetben’ erről
valahogy megfeledkezünk. Egész egyszerűen arról van szó, hogy más-más lelkületű
és gondolkodásmódú emberek más-más reakciót hoznak elő belőlünk. Ezt vagy észre
veszem vagy nem, vagy megtanultam kezelni vagy nem, vagy van lehetőségem kiélni
az adott társadalmi keretek között a feljövő reakciót vagy nem.
Bizonyára Önök is megfigyelték, hogy egy párkapcsolat során más-más
személyiségű emberek (párok) mellett más és más oldalunk mutatkozik meg. A magam részéről én olyan emberek
társaságát kedvelem, akik mellett jobb ember tudok lenni, mint amilyen
alapjáraton vagyok, mert valahogy számomra ez is a fejlődést jelenti. Hogyan
tudom ellesni azt, hogy egészségesebb, jobb, előremutatóbb, békésebb,
megértőbb, stb. környezetet tudjak teremteni magamban, magamnak és a
környezetemnek. Meglehetősen egoista felfogás, ez igaz, de igyekszem elkerülni,
és ha tehetem, minimálisra szorítom azokkal az emberekkel a kontaktust, akik a
8 általánost (4 első + 4 második) hozzák elő belőlem.
Érdekes pszichológiai játék lehet
ebből odabent bennünk, ha erre nem vagyok éber. Számomra kedvezőtlen lelkületű ember mellett lehet, hogy olyan
’üzemmódban vagyok’, amit a másik ember lelkülete követel meg tőlem, de alapvetően
nem szeretek olyan lenni; és ez bennem úgy csapódik le, vagy pont az a másik
ember azt kommunikálja felém, hogy „rossz vagyok.” Ha ebből a probléma
körből nem sikerül egészségesen kikeveredni, miszerint én is oké vagyok és ő is
oké, de én nem keresem az ő társaság, mert az nekem nem oké, akkor ebből komoly
személyiség torzulások és önértékelési zavarok születhetnek.
Fájó rádöbbeni, hogy hiába van meg bennem a törekvés az egészségesebb,
jobb, előremutatóbb, békésebb, megértőbb, stb. környezet kialakítása iránt, ha
ezt a másik személyisége, igényei, felfogása, neveltetése, nemtörődömsége,
igénytelensége, stb. vagy negatív jelzők nélkül, pusztán az az ember nem teszi
lehetővé. Egyszerűen azért, mert ő arra megy én meg egy másik irányba.
Fájó lehet rádöbbeni, hogy csak azért lettem ’önző’, ’agresszív’,
’egoista’, ’szeretet nélküli’, stb., mert az ’ént’ védő, önérvényesítő
magatartásommal nem szolgáltam a másik érdekeit.
A szeretetem nem egységes – még akkor sem,
ha odabent, érzés szintjén ugyanazt érzem – mert a külső megnyilvánulása a
másik ember személyisége miatt más és más lesz. És ez így rendben van. Csak
csendben merem megkérdezni, hogy ki az, aki ugyanolyan érzéseket táplál – kvázi
ugyanúgy szereti – a nagypapát, nagymamát, anyukát, apukát, szomszédot,
testért, stb-t.
A szeretem nem
egységes és ez így rendben van. Erre a megállapításra is tömegével lehetne
egészséges példákat hozni, és olyanokat is, ahol ez az elv sérül.
Viccesen szoktam mondogatni, hogy
„A feleségemet -15-+15 cm távolságból is nagyon szeretem (persze akkor is
szeretem, ha éppen nincs a közelemben); a pácienseimet minimum 50 cm
távolságból szeretem – ha ez nem így lenne, akkor hölgy páciensek párjai
igencsak neheztelnének rám; egy vadidegen járókelőt már 1,5-2 méter távolságból
szeretem, a késes embert is és a tömeggyilkost is nagyon szeretem?!,
szerethetem (ebben a nexusban a szeretet szó léte kérdésessé válik számomra,
pusztán egy stabilabb, őszinte – és nem az újezós, felfújt spirtuális egó által
meghatározott – önismeret által), de leginkább akkor, ha börtönben ül.” (Kérem,
nézzék el nekem, hogy én magam sem definiáltam a szeretet, mint fogalmat és
mégis beszélek róla. Abban bízom, hogy így is érthető lesz az, amit mondani
szeretnék.) Füles kutyusomat is szeretem nagyon és rendszeresen 1 cm-re közel
hajolok gügyögve a kis fekete gomb orrához, miközben vakargatom a füle tövét.
Mindezt persze egy vicsorogva támadó kutyával már nem tenném meg. Esztelenség
lenne. Ugyanúgy, ahogy a késes ember nyakába sem ugrok – pedig ettől a ténytől
független az, hogy én szeretem vagy sem őt, de nyakába ugrok a gyerekkori
barátomnak, amikor nagy ritkán találkozunk.
Ha gyűlölök valakit rossz ember
vagyok? A berögződések és a
félreértelmezett ’jóezoterikus’ és ’jókeresztény’ emberkép sugalmazása által
vetett betegségbéklyók levetése időszerű lenne. Ha gyűlölök valakit, kvázi
nem szeretem, akkor ez nem jelentheti azt, hogy egy bizonyos távolságot
szeretnék tartani vele testileg, érzelmi és gondolati szinten? Szerintem
mindenképpen.
A pozitív gondolkodás témájában
A folyamatosan zsörtölődő,
mindben a rosszat látó-kereső, ’mindenki hibás csak én nem’, ’minden csak balul
sülhet el’ – amikre peresze leginkább csak saját magát meggyőző példák
sokaságát eldaráló – negatív gondolkodású – emberekről és a gondaltiságuk ön és
környezetszennyező voltáról most nem ejtenék szót.
A pozitív gondolkodás – úgy, ahogy a köztudatba átment – remekül
alkalmas arra, hogy saját magunkat betegre nyomorgassuk, és orvosilag az
úgynevezett krónikus stressz állapotát tartsuk fent.
Kicsit olyan ez, mint a viccben,
mikor nyuszika elmegy elkérni a medve
fűnyíróját. A végét azt hiszem, mindenki ismeri. Persze ezt a pozitív
gondolkodással is el lehet játszani.
Aki mégsem ismerné a viccet:
A nyuszikának nincs fűnyírója, gondolta elkéri a medvétől,
mert ő az egyetlen, akinek az állatok közül van. ’A bagoly is tőle szokta
kölcsön kérni, nekem is biztos odaadja.’ - gondolja magában. Megy-mendegél, és útközben elkezd
gondolkodni:
- 'Jóságos állat ez a medve, biztos odaadja.’ Megy-mendegél tovább. ’A múltkor megfigyeltem a bagollyal sokkal többet beszélgetett, mint velem; igaz én nem régen költöztem az erdőnek ennek a felére.’ Megy-mendegél tovább. ’Mi van, ha velem nincs olyan jó barátságban. Valakitől hallottam, hogy a farkasnak sem mindig adja oda.’ (Persze nyuszika arról nem tud, hogy a farkas sokszor megkapta kölcsön a fűnyírót csak mindig mocskosan és elromlott állapotban adta vissza medvének, és ebből a medvének elege lett.) Megy-mendegél tovább. ’A múltkor olyan szótlan volt velem a medve, lehet nem adja oda mégsem.’ (Szótlan volt, mert az idei áfonya termés kevéske volt és importra szorult a környező erdőből.) Megy-mendegél tovább. ’Áhh, a múltkor rám ripakodott, tuti nem adja oda.’ Megy-mendegél tovább. ’A medve egy nagydarab rosszindulatú valaki, csak a bagollyal kivételez a fűnyíró kapcsán.’Mikor odaér. Bekopog a medvéhez, aki megkérdezi:
- Mit szeretnél nyuszika?
- Tudod mit medve, cseszd meg a fűnyíród…
Egy –
kívülálló számára – egyértelműen változásra érett helyzetben a pozitív
gondolkodást alkalmazva, remekül és magamat mindenképpen meggyőző módon le
tudom beszélni a szükséges és kívánt változtatásról, változásról.
A döbbenet számomra mindig akkor a legnagyobb, amikor
egy daganatos betegségben szenvedő ember mondja el, hogy:
- az adott párkapcsolatában miként és hogyan viselte el és tartotta magát a lábtörlő szerepben – mindig megfilozofálva, azt, hogy az neki miért jó, vagy miért nem lehet, miért nem tud változatni.
- az adott munkahelyen miként és hogyan viselte el és tartotta magát a lábtörlő szerepben - mindig megfilozofálva, azt, hogy az neki miért jó, vagy miért nem lehet, miért nem tud változatni.
- miután felmondott, hogyan kellett a munkáltatónak egy ember kiesése miatt 3-5 embert az ő helyére felvenni.
(Természetesen a fenti megállapítások nem sugallják azt, hogy ezen lelki tényezők mindenképpen daganat kialakulásához vezetnek. Tisztában vagyok a betegség kialakulásának komplexitásával. Azt sem jelenti, hogy a fent nevezett állapotokat az elszenvedők 'jó dolgukban' vállalnák. Pusztán az elmúlt 10 év beszélgetéseinek összecsengésének egy részét mutattam be. Semmi esetre sem pálca törés szenvedő emberek felett!)
Persze végighallgatva személyes
történeteiket mindig számos és – látszólag – meggyőző érv hangzik el, hogy
éppen miért nem lehetett ezt vagy azt változtatni és benne ragadni a rosszban,
úgy, hogy a tudván tudott rosszat
próbáltam magamnak finomságnak hazudni pozitív gondolkodás címén.
Persze, akiknek Faludy György
Pokolbéli víg napjaim című írása jut eszébe, az azt mondhatja, hogy tévedtem a
pozitív gondolkodással létjogosultságával kapcsolatban. Nem, nem tévedtem.
Faludy György és sorstársai bebörtönzése, az akkori politikai rendszerben egy
picit más pszichológiát rejtett magában. Ott úgy indultak neki, hogy a
szabadulás esélye kizárt, hiszen azért börtönözték be őket, hogy elpusztítsák.
Ez a helyzet – tények szintjén – nem ugyanaz, mint egy átlagosan rossz
munkahely, ahonnan van lehetőségem kilépni és jobbat találni (Persze érzelem-érzet szintjén okozhat hasonló élményt - lásd lejjebb az oroszlán vadászos példát.). Faludyék pozitív hozzáállása
életmentő volt. Életmentő volt elfoglaltságot, szórakozást, megnyugvást és ki
tudja még mi mindent találni, mert ’Túl kell élnem’. Az ilyen-olyan szándékkal
megmagyarázom magamnak, hogy miért ne nézzek más állás után, pedig
betegségfaktor lehet.
Azt hiszem, kezdik sejteni, hogy
mit értettem a pozitív gondolkodás megbetegítő faktorán.
Nézzünk még egy fontos témát,
amit a páciensem rendszeresen hoznak.
Agresszió-jóság témájában
’Jógyerek’ szerethetőségéről
korábban már szóltam. Az is tény, hogy
egy nem sablonosan élő, de annál inkább gondolkodó, a környezet ingereit, annak
nagysága szerint lereagáló személlyel, sokkal nehezebb bármit is kezdeni, mit
azzal, aki egy és ugyanazon séma mentén él. Szokták is mondani, hogy az igazi
egyéniséggel nehezebb együtt élni, nehezebb hozzá alkalmazkodni.
Az integratív orvoslással foglalkozó szakemberek az
egészséget kissé másként fogalmazzák meg, mint az elavult WHO-s állásfoglalás. Egészségnek tekintem a reakciók, érzések,
gondolatok és gondolkodás szabadságát, a döntéseim, és a reakcióim változatosságát,
szabadságát és a kiváltó ingerhez mért mértékét. A betegség ezzel szemben
egyfajta rögzült állapot. Különféle környezeti ingerekre azonos módon –
rögzülten – reagálok. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ez lelkületi működés erősen
összecseng az immunrendszer (test) egészséges működése során leírtakkal. A
megfelelő különbségtételből fakadó, kiváltó ingerhez mért válaszreakció.
Legyen ez a következő furcsa
példa erre:
Az oroszlánvadászt megkergeti az oroszlán. Ha túléli, akkor jellemző
lesz rá a következő testi és lelki állapot. Lélekszakadva, puskát akár
hátrahagyva menekül, vérnyomása az egekben, pulzusa, légzésszáma az egekben,
erős verejtékezés, halálfélelem, menekülési vágy, vagy biztonság keresés, vagy
támadás (függetlenül attól, hogy van-e esély a győzelemre, vagy nincs), vagy
teljes feladás. Ezek a reakciók teljesen érthetőek, helyénvalóak és adekvátak,
még akkor is, ha magával az oroszlánvadászat tényével valamelyikünk nem ért egyet. De, ha valaki hazamegy, kinyitja az bejárati ajtaját és ott őt megnyávogja a kismacskája és ugyanezt a
test-lelki reakciót adja (lélekszakadva, mindet hátrahagyva menekül,
vérnyomása, pulzusa, légzésszáma az egekben, erős verejtékezés, halálfélelem,
menekülési vágy, vagy biztonság keresés, vagy ájulás), az már nehezebb
értelmezhető és elsőre is feltűnik, hogy valami nincs rendben. Páciens oldalról
a sajnálatos tény, hogy ő ugyanazon ment keresztül, mint akit oroszlán
kergetett, habár csak kiscicát látott. Kívülállóként pedig mondható, hogy nem
igazodott a környezeti inger nagyságához a reakció.
Az is betegség, és bizonyos szempontból kezelendő, hogy ha különféle
dolgokra, más-más témában, más és más inger nagyságra mindig ugyanazt a
reakciót adom.
Ha önmagában az agresszióról,
mint szóról kérdezném Önöket, hogy arról mi a véleményük, jó-e az, rossz-e az,
helyénvaló, vagy helytelen, akkor szinte 100%-ig biztos vagyok benne, hogy a
legtöbben azt mondanák, hogy „Fúúúj, le
az agresszióval.” „Nem szeretem az agresszív embereket.” Legalább is a
rendelőben ez megdöbbentően gyakran hangzik el.
Igen ám, de az agressziónak van egy helyes irányban vezetett, és kiélt,
szükséges formája. Szándékosan fogok abszurd és könnyebben befogadható
példákat hozni annak érdekében, hogy nyilvánvaló váljon Önöknek is, hogy egy
szó mennyiféle jelentéstartalommal létezhet, és mennyire nem szabad sablonosan
gondolkodni és sokan mennyire fanatizálhatóak vagyunk egy mindent megengedő,
mindent befogadó szemlélet irányában. (Zárójelben az saját személyes
véleményemet olvashatják.)
Az immunrendszerem kegyetlenül
agresszív a betolakodókkal szemben (ez jó). Helyes különbségtétel nélkül a
saját testi sejtjeimmel is (ez nem jó). Agresszív vagyok a gazzal, amikor a
virágos kertemet ápolom (ez jó), agresszív vagyok az almával, mikor beleharapok
(ez jó), agresszív vagyok aranyos gyapjas, tollas, szőrős állatokkal, mert
megeszem őket (ennek mértéke, módja, jellege nagyon nem jó), agresszív vagyok,
mikor egy vitában nem akarok részt venni és kivonulok belőle (ez jó). De
agresszív vagyok akkor is mikor nemet merek mondani, és akkor is, ha kiállok a
véleményért, és akkor is egy másik személynek a tudtára adom, hogy ő meddig
jöhet a személyes teremben és meddig nem (ezek az én szemszögemből jók, a másik
szemszögéből persze nem biztos). Agresszív vagyok a betörővel, aki jogtalanul
az én javaimra pályázik úgy, hogy a családom és az én testi épségem és
egészségem sem szent neki (ez is jó). A sebész nagyon agresszívan kivágja a
tályogot vagy az oda nem való betegséget a szervezetemből (és ez jó), senki nem
vitatja ezt egy akut vakbélgyulladásnál, perforáció előtt.
Ilyenkor sokan mindig előhozakodnak
a Tanító Mesterekkel és a Jógikkal (szememben ők az újezós mindent kritika
nélkül befogadós-elfogadós, nyalom a hangod, lélekpillangós, csillámpónis,
talpig fehérbeöltöző álszenteskedők), hogy Ők bezzeg a elfogadás és szeretet
mintái. Igen, az lehet minta, aki
hiteles. Ha valaki, valaha
találkozott már hiteles és nem önmaga által felavatott Tanító Mesterrel és az
áhítattól elmosódott szemét esetleg megtörölte, akkor az észrevehette, hogy Ők
is, a különböző személyiségű embereket másként – mindenkit a helyén – kezelnek.
Nem egyszer volt már arra példa, hogy a Tanító Mester mellett élet-, és
fejlődésképtelen, őt szipolyozni vágyó ’tanítány’ ki lett pattintva az
Ashramból, a való világba, élni, tanulni, túlélni. Ugyanakkor van, akit a keblére
ölel és maga mellé ültet az oroszlánbőrre.
Zárszóként
A rendeléseimen számos daganatos
beteg is megfordul. Ha meg kéne fogalmazni egy közös lelki gondolatiságot, ami
az általam látott, kísért daganattal küzdő emberekre igaz, az az önérvényesítés, az önmagamért való helyes kiállás hiánya.
Mindenki más-más okból, de annyira
elfogadó, befogadó, szeretetteljes, jó, önfeláldozó lett, hogy éppen csak a
legfontosabbról feledkezett meg. Az ’én’
védelméről. A helyén való, előremutató, önvédő, határt kijelölő
kommunikációról.
Az ént védő önvédelmi mechanizmusok sem immunológiai sem lelki szinten nem működnek megfelelően.
Az ént védő önvédelmi mechanizmusok sem immunológiai sem lelki szinten nem működnek megfelelően.
Amikor valaki arra biztat, hogy mindent el kell fogadni, mindent le
kell nyelni, semmi ellen nem lehet szót emelni, mindenkinek ezerszer több joga
van, mint nekem, akkor a daganatos betegeim, és az Ő személyes sorstörténeteik
jutnak eszembe, és az, hogy micsoda munka árán lehet (ha egyáltalán még lehet)
valakit 30-40-50-60 éves fejjel megtanítani a lelki-testi határainak, az énjének a
védelemére. Másként megfogalmazva, miként lehet az illetőt rávenni egy
agresszívabb kommunikációra a saját testi-lelki egészsége érdekében.
Ez főként igaz az egészségügyi
dolgozókra, a segítő foglalkozásúakra és azokra az emberekre, akik úgynevezett
helper szindrómában szenvednek.
Szabad és kell önzőnek, egoistának lenni. Szabad nekem nem mindenkin
segíteni, szabad nekem bizonyos emberek segítségét nem felvállalnom. Miért?
Mert lehet, hogy meghaladja az erőmet és akkor azokon sem fogok tudni segíteni,
akiken egyébként tudtam volna. Védenem
kell magamat tőled, a Te és a saját érdekemben.
Jó értelemben véve egoistának és önzőnek kell lenni, mert rám,
családapaként, testvérként, fiúként, barátként, háziorvosként, integratív
orvosként, természetgyógyászként, férjként a környezetem csak és kizárólag
akkor számíthat, ha én testileg és lelkületileg is egészséges maradok.
Ellenkező esetben én magam is segítségre szorulok, amit vagy megkapok, vagy
nem.
Aki bármilyen aktuál politikai helyzetet lát ebben az írásban az kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét. Pusztán élettanról és lélektanról írtam.
Szeretettel,
Dr. Antal Péter Miklós
--
A szerző orvos. 16 éve tanulja a gyógyítást, 14 éve tanulja a komplementer-integratív gyógyászati eljárásokat, 10 éve napi 8 órában foglalkozik a hozzáfordulókkal.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése