Karácsonyi történet

Fent jártunk magasan. Hófehér, vakító fény volt. Mi ez? Hol vagyunk? Emlékek? Semmi… Csak a hatalmas, végtelen, szerető Fény. Apró mozgolódások. Könnyed, gondolat nélküli Lét. Színek kavalkádja. Forog, pörög, pulzál. Időtlenség. Mintha szédítő sebességgel rohannék, vagy repülnék valami felé. Fel, le, majd hirtelen jobbra, egy kis zuhanás, majd nagy ívvel ismét fel és pukk. Megállt minden. 

Lassan a kép is kezdett kitisztulni. Bár még mindig fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. A Fényből és a hatalmas színkavalkádból kezdtek bizonyos megnyilvánulások dominánssá válni. Zöld, piros, fehér. Apró, kuncogó árnyak, izgatottan szaladgáltak körbe és körbe. 

’Ha akarod, kitisztul a kép’ – mondta egy mély, határozott, de kedves hang. 

Erőltettem a szemem, de semmi. ’Valami lehet a testemmel’ – gondoltam, nem ilyennek szoktam érezni. ’Lehet, hogy emiatt nem látok teljesen tisztán?’ Olyan fura minden… Valaki ekkor felém hajolt. Erőltetem a szemem: hatalmas szemüveg, piros orr, hatalmas fehér szakáll, jóságos, mosolygó szemek. Még mindig nem értem. Oldalra fordítottam a fejem. A fény ugyanolyan fehér és vakító volt, mint eddig, de már nem zavart, megszoktam. Apró, pici manószerű lények rohangáltak hatalmas dobozokkal innen oda, onnan ide. Rám se hederítettek. Látszólag nagyon lefoglalta őket az, amivel éppen tevékenykedtek. A ruhájuk mókásan volt rettentően színes. Mindenhol hatalmas ajándékok, és rengeteg zöld fenyő. ’Melegem van’ – gondoltam. ’Felcsavarták a fűtést?’- futott át az agyamon egy kósza ötlet formájában, amit gyorsan elvetettem, hiszen, mindenki nyakig felöltözve, hatalmas sálakba és kesztyűkbe burkolódzva igyekezte magát óvni a hidegtől. ’Akkor mégis mitől lehet melegem?’ Hiszen a ruha jól megszokott érintését a bőrömön nem éreztem. Még mindig fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, kik vannak körülöttem. Emlékeimben kétségbe esve keresgéltem még egy fél perccel ezelőtt, de aztán a további próbálkozással felhagytam, nehogy megártson. Viszont a manócskák sürgése-forgása roppant módon szórakoztatott. 

’Ideje, hogy felkelj’ - szólt ismét a jóságos hang. ’Szeretnélek bemutatni a társaidnak.’

’Társaim?’ ’Miféle társaim, hisz még azt sem tudom, én ki vagyok!’ – gondoltam. 

Egy utolsó erőlködés, egy mély levegő és gyerünk. Hóóóóó, rukkk. A kép tiszta, felálltam. Körülöttem valóban manók serénykedtek ajándékokkal, csomagokkal, fenyőfákkal és még ki tudja mi mindennel. Olyannak hatott, mint egy nagy gyár. Mindenki tudta, hogy mit hova kell raknia. Ahogy jobban körülnéztem, észrevettem, hogy mindent hó borított. Ez magyarázatul szolgált, arra, hogy miért vannak olyan rettentő módon beöltözve ezek az apró lények. Viszont, az még nem volt tiszta, hogy én miért nem fázom. 

’Kész? Mehetünk?’ – kérdezte a jóságos hang.

Felé fordultam. Hatalmas fehér szakáll, nagy szemüveg, piros orr és sapka, hatalmas piros ruha és nagy fekete csizma. 

’Mit nézel olyan bambán?’ – kérdezte nevetve.

’Ő biztos hozzá van szokva, hogy Ő a Mikulás.’ – gondoltam. 

’Hát, tudod még soha nem találkoztam a Mikulással személyesen’ – mondtam szégyenlősen és zavaromban lehajtottam a fejem. 

Ahogy a havas földet nézem illetődötten, vettem észre két szőrös, patás, vékony lábszerű izét, ami vészes közelségben volt ahhoz, hogy hozzám tartozónak mondjam. Csodálkozásomban mindenről megfeledkeztem. Ahogy kémleltem ezeket a lábakat egyre feljebb, lettem figyelmes másik két ugyan ilyen lábra, kissé hátrébb az előbb felfedezettektől. ’Áááááááááááááááá, ezek hozzám tartoznak…’ Ugrálok, kapálódzok, rugdosok, de sehogy sem sikerül ezeket a szőrös izéket lerázni magamról. Miután alaposan kiküzdöttem magam, mindenféle eredmény nélkül, riadt lihegéssel néztem kérdőn a Mikulásra. 

 

’Kiiii? Mikoooor? Ááááááááááááá?!’ A szívem majd kiugrott a mellkasomból, ami ki tudja, hogy nézhet ki, azok után, hogy a lábaim vékonyak, szőrösek, patában végződnek és négy darab van belőlük. A Mikulás, jóságos csodálkozással nézett, apró, huncut mosollyal a bajsza mögött.

’Nem értelek’ – mondta. ’Hiszen mindenkit értesítettünk, téged is’. ’Az idén a rénszarvasok szabadságot kértek, mondván, hogy az idők kezdete óta, eddig mindig végigdolgozták a karácsonyi időszakot, és ez tovább így nem mehet, hiszen nekik is jár egy kis pihenés az Ünnepekre.’ ’Béremeléssel sem lehetett meggyőzni őket.’ Emiatt, az idén a szánt nem rénszarvasok fogják húzni, hanem lámák.’ – mondta. 

’Lámáááááák???’ ’Ááááááááááá’ – gondoltam. ’Hiszen akkor én is láma vagyok, ami rögtön megmagyaráz mindent, a furcsa lámásmódot, a négy szőrös, lábnak csúfolt valamit, a meleget és azt a fura ízt a számban.’

A Mikulás közelsége, mosolygó szemei, valamint az a tudat, hogy a karácsonyi sürgés-forgás részese lehetek megnyugtatott. Hogy kicsik-nagyok sokaságának hozhatjuk el az Égi Örömök megtestesülést a Fa alá, ezáltal lehetőséget adva, hogy az Isteni Szeretet apró, de mindent elsöprő sugarait szívükbe zárhassák és azt óvva, táplálva szórják szét mások felé az év 365 napján. ’Benne vagyok az Ünnepekben’ – futott át szőrös kis testem az örömhullám. Boldogságomon mit sem változtatott láma mivoltom. Hozzáteszem a Léthez, azt, amit ebben a formámban tudok. Szinte már mókásnak hatott az a gondolat, hogy emlékeimben egy fiú lénye bukkant elő, aki szintén én lehettem. Valamikor. Ha nagyon kutakodni akartam volna, biztos sikerül több emléket előszednem régi mivoltomból, de az most lényegtelennek hatott. A kezdeti értetlenségem, félelmeim már messze jártak. Azért vagyok, hogy tegyek és lényem egészével szolgáljam a Jót, azt, hogy Karácsonykor, az Óév vége felé reményt önthessünk az földi lakók szívébe. A gyerekeknek azért, hogy őrizzék a látomást, hogy, amit jónak, erényesnek, vagy gyermeki szívvel elvetendőnek tartanak, későbbre – tevékeny, és önformáló felnőtt létig – megőrizhessék. A felnőtteknek azért, hogy az a jó, amiben gyermeki tiszta szívvel és naivitással hittek – hogy a Világ Jó, hogy Isten Létezik, hogy van magasabb célja a történéseknek, hogy a boldogság itt van, most is, és hogy holnap is itt lesz, hogy nem baj, hogy problámákat kell megoldani, hogy létezik egy boldog és tiszta világ – ez nem csupán gyermeki vak hitük téves rémképe volt, hanem valóban Él, csak óvni, táplálni kell.

Kicsiny Lámaságomon az örömteli remény boldog hullámai szaladoztak végig. ’Talán az idén.’ ’Igen, talán az idén megértik, hogy mindennek forrásai mi vagyunk. Mi rakjuk önnön magunkba a vélt sérelmeink tüskéit és vak, bőszült indulattal vádolunk másokat, a Lét minden törvényét igyekezve figyelmen kívül hagyni. Boldogságunk, örömünk is bennünk létezik. Isteni kegy, hogy fejlődésre, az ÉLETRE vagyunk kötelezve. Ha egy apró, pici lény maradna a kerek egy világon, neki is ez lenne a feladata. Fejlődj és légy boldog! De kitől, mitől kérjen tanácsot, hiszen egyedül van a Világkerekségen? Hol vannak a fejlődéséhez és a boldogságához szükséges információ elrejtve, hogy küldetését teljesíteni tudja?’

Hasonló és lámaságommal kapcsolatos gondolatok cikáztak a karácsonyi előkészület közben pici, mókás, hatalmas fülekkel és viccesen kusza fogakkal ellátott fejemben. Lámaszívem örömében majd kiugrott – most már minden kétséget kizáróan – szőrős mellkasomból.

2.

Hirtelen szédülés kapott el. Forgó és nem csillapodó. Utolsó villanásként a Mikulás kedves szemei maradtak meg emlékemben. Pörgés, zuhanás, szédítő sebességgel. Gondolat nélküli köztesség. A zuhanás szinte ijesztő volt. A halál gondolata ebben a pillanatban szinte mókásnak hatott. Majd hirtelen huppanással megérkeztem. 

A levegő fojtogató volt. Párás és nehéz. A forróság szinte elviselhetetlen volt. Az izzasztó, vészes, dögletes párába félelem teli vinnyogás vegyült. A gyomrom táján szorítást éreztem. ’Remek’ – gondoltam. ’Ismét nem tudom, hol vagyok.’ De a korábbi izgatott fürkészés helyett, inkább menekülni szerettem volna. A kíváncsiság legcsekélyebb jelét sem véltem magamban felfedezni. Kietlen pusztaság, se növény, se állat. Csak a csupasz, félelmeket ontó föld. Nekiindultam. ’Majd csak eljutok valahová, majd csak sikerül kideríteni, hogy hol vagyok’ – gondoltam. De ahogy haladtam előre, egyre csak sötétebb és vészjóslóbb lett minden. Kezdeti enyhe szorítás a pocakomban, fájdalommá erősödött. Mintha a tér is beszűkült volna körülöttem. A levegő dögletes bűze és fojtó párája szinte lehetetlenné tette a légvételt. Indulásom körülményei a múlt ködébe veszett, csak homályos emlékei ültek szívem táján és hajtottak előre. A kezdteti irányt kezdtem elveszetni, mintha minden besötétedne. Szemeim, emlékeim, céljaim erőltettem. ’Ki is? Mit is? Merre is? Hogyan?’ ’Gyerünk csak előre.’ Levegőt venni, mozdulni szinte kín volt. Minden egyes lépes előtt el kellett szánni magam. ’Gyerünk, nem szabad megállni.’ Mintha minden, kínzó lassúsággal történt volna, mint egy lassított filmben. Órák óta küzdök magammal és szinte semmit nem haladtam előre. De menni kell. Nincs vissza fordulás. ’Csak előre lehet menni ezen az úton’ – gondoltam. Ekkor kínomban felnevettem: ’Úton??? Hiszen semmiféle utat nem látok’ – morfondíroztam, miközben megpihentem egy kicsit. A sötétség csak egyre fokozódott, amibe félelmemet iszonyattá növelő sötét árnyak vegyültek. Furcsa alak nélküli, csapongó vágyak, kusza sokasága. Némelyik olyan ismerősnek tűnt, és lebegett el előttem. Gondolatok, érzelmek, elgondolt és vágyott átkok, önsanyargatás, pusztítás, kicsalt szeretet méreg cseppjei, önáltatás, önhittség életre kelt fenyegető hadként vett körül és nem tágított mellőlem. ’Hol vagyok? Mi ez a hely? Olyan ismerős itt minden, de mégsem tudom felidézni magamban.’ Ekkor a gomolygó szürkeségből egy sötét alak tornyosult elém. Hatalmas elektromos sokkolóval a kezében vészjóslóan hadonászott felém. ’Megállj.’ – kiálltott rám. ’Innen nincs tovább, utad végéhez értél’ – és szavainak nyomatékot adva fenyegetően felém lépett. Szívem hevesen kalimpált, mellkasom zihált. Szívem dobogása egyre hevesebb volt. Szinte semmi másra nem tudtam koncentrálni.

’Mit akarsz?’ – kérdeztem a szívemet. Közben a sötét árny, fenyegető tömege már vészes közelségben volt hozzám. A megsemmisülés gondolata foglalkoztatott, ami egyszerre tűnt teljesen nevetségesnek és könnyfakasztóan életszerűnek.

’Fény!’ – súgta a szívem. ’Vedd és észre!’ ’Kérlek vedd észre’ - könyörögte szinte. Ekkor, érthetetlen kábulatomban, és félelembe meredt tehetetlenségem közepette, az alak feje fölött észrevettem egy mindennél élesebb és áthatóbb fényű pontot. ’Ez az!’ – sóhajtott a szívem. Ekkor a felismerés borzongató, mindent elsöprő remegése tolult fel bennem. 

’Minden ebben a kietlen világban Én vagyok.’ 'A sivár, az élet legkisebb jeleit is nélkülöző pusztaság, a forró, dögletes levegő, a vágyak, átkok, gondolatok, érzelmek, önpusztítás és vádlás sötét masszává sűrűsödött hipnotizáló éteri árnyai, a fenyegető alak, MINDEN.’ Ekkor a felismerés második, mindent elsöprő hulláma áradt szét lényemen. Olyan erővel tört fel, hogy képtelen voltam állva maradi. Térdre kényszerített. Az alak feje fölötti éles sugár a szívemig ért, melengette, fényesítette, határozott Útmutató reménnyel töltöttel el azt. A szívem táján keletkező fényesség az egész lényemet betöltötte. Minden értelmet kapott, múlt, jelen, jövő.

A Fény a megoldás. Ez a gyógyír a múlt sötét árnyaira, és ez óv meg a jövő veszedelmeitől. Ezt kell óvni, táplálni, éltetni, vigyázni és ebből kell adni.

Ebben a pillanatban a sötét alak, a gomolygó veszedelem egy pukkanással semmivé lett. A megnyugvás öröme töltött el.

3.

Hirtelen ismét forgó érzést éreztem. Ismét egy távlatokat nyitó utazás vette a kezdetét. Cikázó, vad repülés, mely szinte már ismerősen hatott. Nyugodt figyelemmel várakoztam, hogy most hova kerülök. 

Melegség és puhaság vett körül. Áramló folyadékok és az Élet nedvei voltak mindenhol. Nyugodt, mély egységérzés. Minden társam és én egy közös Őseredettől származtunk, csupán a ránk ható anyagok, fejlődésünket segítő – számunkra misztikusan ható – bonyolult formulák, vegyületek sokasága készített fel minket egyedi feladatunk betöltésére. Az idő előrehaladtával látszólag nagyon különbözőek lettünk egymástól, de mindannyian emlékeztünk a közös Forrásra, arra a pontra, ahonnan mindannyian származunk. Céljaink és feladataink jelentős mértékben különböztek egymástól, mint ahogy a környezet is, ahol további érésünk folytatódott. De mindannyian – bár látszólag teljesen különböző feladatokat végeztünk – egy közös Célt szolgáltunk. De hogy mi lehet ez a cél… Csak sejteni véltük. A bizottság kellően fejlettnek tartott ahhoz, hogy a tanuló életemet befejezve, hasznos tagja legyek a közösségnek. Valami izé elvesztéséről beszéltek, ami – szerintük – egyértelmű jele annak, hogy készen állok a feladatom végzésére. Hogy őszinte legyek, magamon semmi különöset nem éreztem. A velem történő dolgokat teljes természetességgel igyekeztem kezelni. Semmi különöset nem éreztem magamban. Pláne olyat, hogy ilyen titokzatos sugdolódzások tárgya legyek. Szerintem mindannyian, akik itt vagyunk igen értékesek és fontosak vagyunk. Különben nem lennénk itt. Jöttünk, hogy a feladatainkat teljesítsük. Persze itt annyian és annyifélék vagyunk, hogy a célt fókuszban tartani igen csak nehéz. De mégis mindenki teszi a dolgát. Hiszen mást nem is tud. Az első munkanap. Izgatottan vártam. Hihetetlen, szédítő sebességgel az Élet Áramának részese lettem. Társaim nyüzsgő sokasága, eddig soha nem látott arcok és lények körülöttem, mindannyian tevékeny sürgésben, forgásban, mintha mindannyian egy gépezet egységes részei lennénk. Valami terhet cipelek én is, de egyáltalán nem érzem annak. A munkám része. Szédítő, érzékeket elragadó hullámvasút ez. Fel, le, majd hirtelen újra fel, elágazások, ahol azonnal dönteni kell a további útirányról. ’Istenem, csak helyesen döntsek, a helyes utat válasszam!’ – fogalmazódott meg röpke fohászként bennem a gondolat. ’Ha több időm lenne, biztos a tökéletes utat tudnám választani.’ – morfondíroztam. De már akkor tovább is haladtam, az Áramlással. Egyre szűkült körülöttünk a tér. Néha fenyegetően hatott, de aztán mentem is tovább. Végül annyira szűkös lett minden, hogy egymás után, csak libasorban tudtunk haladni. Mindenhol a szerető, meleg puhaság. Életváró vágyakozással fogadnak minket és a közvetlen környezetemben lévő ismeretlenek, - kikehez a hely szűke miatt kénytelen voltam szorosan odasimulni - hálát rebegtek érkezésünkre. A teher egy pillanatra megszűnt, majd valami súlyosabb, fullasztóbb dolog került a nyakamba. ’Hmmm, ennek is megvan az értelme’ – gondoltam. Páran a társaim közül panaszkodtak, hogy ez a kín és teher elviselhetetlen. Próbáltam nekik elmondani, hogy mivel szinte szó szerint a nyakunkba kaptuk, nincs mit tenni, vinni kell. Ezt lehet panasz és önvád közepett is tenni savanyú, hamuszürke ábrázattal, de lehet vidám huncutsággal is. Persze én is érzetem, hogy ez most valami nehezebb, és terhesebb dolog, amit mindannyian a nyakunkba kaptunk. Az egyik éppen mellém vetődött társam bíztatóan a vállamra csapott:

’Nyugi haver, itt él egy Mester, akihez rendszeresen elzarándokolunk.’ – mondta.

’Minek megyünk ehhez a mesterhez?' – érdeklődtem.

’Tudod, folytatta, neki megvan az a csodálatos képessége, hogy levegye rólunk ezt a terhet.’ – és vágyakozóan elmerengett.

’Hogy hívják?’ – kérdzetem.

’Zavartan körbe nézett, majd egy kicsit közelebb hajolt hozzám és képzeletbeli füleimbe súgta. Ő a Tüdő’ – mondta átszellemülten. Haladtunk felfelé, szédítő sebességgel. A tér egyre jobban kitágult körülöttünk. ’Annyira csodálatos’ – gondoltam, ’Mindannyian egyfelé haladunk.’ Ekkor a társaságon izgatottság hullámzott végig.

’Közeledünk’ – sugdosták.

Hatalmas és tágas puha helyre érkeztünk. A levegő tiszta volt és egy közös sóhajtással mindannyian megszabadultunk fullasztó terhünktől. Feltöltődtünk és újult erőre kapva folytattuk egy könnyebb és tisztább batyuval az utunkat.

A gyerekek izgatottan álltak a fa alatt. Hatalmas, díszes fenyő, csillagszórók és gyertyák gyönyörű tánca lebegett az ágakon. A szülők és nagyszülők őszinte szeretettel nézték gyerekeik és unokáik tátott szájú csodálkozását. Mindannyian a „Mennyből az angyalt” énekelték és gondolatban hálát adtak az Életnek önnön és gyermekeik életéért. ’Anyu, anyu!!! Ezt itt mind a Jézuska hozta?’ – kérdezte egyikőjük, de választ sem várva nyúlt egy szaloncukor himbálódzó hívogatása után. De a pici izgatottságában egy csöppet elvétette az irányt és a fenyő egyik tűlevele megszúrta picike ujját. ’Aúúúúúú’ – kiáltott fel, és enyhe fájdalomtól pulzáló ujjacskáját elkapta. Egy csepp vér kiserkenve a fenyő ágán maradt. 

Az eddigi nyugodt áramlást vészes villódzás váltotta fel. Nem is értettem mi történik. Hatalmas, hadtest vonult el szédítő sebességgel mellettünk. Társam odaszól nekem: ’Ne izgasd magad, valami sérülés érhette a szervezetet és oda igyekeznek elhárítani azt.’ Ekkor valami ismeretlen erő ragadott el. Társaim eltűntek, csak egy páran maradtunk. A környezet is teljesen megváltozott, de aggodalom helyett, mély megnyugvás töltött el. ’Ez biztosan a Mennyország, hisz itt olyan csodálatos, szikrázó fények vannak. Minden csillog, szinte belevakul az ember. Hatalmas lények mindenhol. Melegség és jó illatok. A távolból még a Mennyei Angyalok kórusa is hallható…’ Vörösvértest mivoltom könnyed lazasággal vált a karácsonyi sürgés - forgás részévé. ’Én is a Karácsony része vagyok, találkozhatom a Megváltóval, aki levette terheinket rólunk’ – futott át gondolataim között. Majd elcsendesült minden.

4. 

Éreztem, hogy a szék nyomja fenekem, kezem zsibbadt jaj-kiálltással hívta fel magára a figyelmet. Tompa beszédhang, körülöttem a társaim. Igen, emlékszem már. A iskolában vagyok, elaludtam. Fejem felemelve látom, hogy az előadó éppen az elérhető tudatfokozataink és az általuk feltárulkozó világ tagolódását magyarázza a rezzenéstelen figyelemmel fülelő hallgatóságnak. Ekkor valaki hirtelen felkiáltott. ’Esik a hó!’ Mindenki odakapta a fejét. ’De jó’ – gondoltam, hiszen Karácsony közeleg, a Szeretet Ünnepe.

Boldog Karácsonyt!

Antal Péter

Budapest, 2008.